Tükrök Könyve-előkészületben

1.0Mészáros Dóra írói blogjahttps://meszarosdora.cafeblog.humushilhttps://meszarosdora.cafeblog.hu/author/mushil/Tükrök Könyve-előkészületbenTükrök könyve <img class="" src="https://i.pinimg.com/236x/be/48/c5/be48c57366e0bdaa5e5af052b7acfd9c--mirror-art-mirror-image.jpg" alt="KÃ©ptalÃ¡lat a kÃ¶vetkezÅre: âmirror dark artâ" width="384" height="522" /> 1958. Franciaország. Jeane Fontaine a 13 éves Albi városában lakó tinédzser lány mindig is nagyon magának való, zárkózott személyiség volt, barátai sosem voltak, csupán a könyvek társaságában érezte magát igazán felszabadultnak, ő az a tipikus meg nem értett kategóriába volt sorolható. A mai nap is egy átlagos hétfői reggelként indult, Jeane hosszú percekig meredten nézett a tükörbe, megtapasztalt egyfajta misztikus erőt, hirtelen olyan érzése támadt mintha valaki a sötétből figyelné, nem csupán a tükörből. A félelme egyre inkább felerősödött, szinte érezte saját lélegzetét, egy célja volt csupán: mihamarabb elkészülni, s teljes energiával a tanulásba vetni magát. Jeane nővére, Monique egyre türelmetlenebbé vált, mivel ő is igénybe szerette volna venni a fürdőszobát, s az idő gyorsan pergett. - Jeane! Meddig készülődsz? Igyekezz már! - hallatszott a beszűrődő határozott hang, a lány megijedt, egész testén át érezte a félelmetes bizsergést, mely megbénította egész lényét. Gyorsan bepillantott a tükörbe, s ott valami borzalmasat látott, halott édesapját....rettenetesen megijedt, mivel olyan volt az arca mint egy halotté, bár embernek tűnt, mégis érezte a túlvilág hatásait személyén. Halálosan félt minden porcikájával, mivel apja életében is kegyetlen zsarnokként viselkedett, mondhatni egy pszichopata volt, nem csupán családjával, de közvetlen környezetével is. Senki nem ismert nála gonoszabb embert, hiányzott lényéből a jóindulat legcsekélyebb része is, mindenki tudta halála után csak egy helyre távozhatott: a pokolba, bár ő olyan gonosz tetteket követett el, hogy talán a pokolba sem nyert bebocsátást... <img src="https://photos.francisfrith.com/frith/chigwell-forest-lane-c1960_c88098.jpg" alt="KÃ©ptalÃ¡lat a kÃ¶vetkezÅre: âfrance 1960 forestâ" /> A lány egy pillanatra lehunyta szemét s azt suttogta hangosan: - Te nem vagy valóság! Te nem létezel! - s a következő pillanatban már nem volt látható a szellem, a hűvös fuvallat is elillant a helyiségből, így nagy lélegzetet véve elhagyta a fürdőszoba falait. Az ajtót kinyitva Monique feszült pillantásokat vetett rá, Chantal nővérével együtt, tudta újra leszidják, de nem érdekelte semmi, mert a túlvilágról érezte a fenyegető veszélyt, rendelkezett azzal az intuícióval, mellyel előre látott bizonyos eseményeket. - Nagyon szép lettél, ennél szebb már nem is lehetsz! - mondta gúnyosan harsány stílusban Monique, de Jean úgy tett mintha nem hallaná a sértő megjegyzéseket, tisztában volt gyenge külső adottságaival, de nem túlzottan érdekelte külsősége. Nem tűnt egy csúnya lánynak, csupán meglehetősen alultáplált, szerény visszafogott öltözködést részesítette előnyben, ezért kissé szürke egérnek tűnt egy átlagos ember szemében. Szépsége különlegességében állt, ha mélyebben figyelemre vesszük személyiségét, megpillanthatjuk az egyszerűsége mögött megbúvó fényt, melyet csak azok a kiváltságosok láthatnak meg, kik a dolgok lényegének mélyebb értelmét keresik. A kislány magára hagyta nővéreit, hadd igyák saját mérgüket, mellyel évek óta mérgezték, felmerült lelkében egy gondolat, hogy talán az olyan felszínes emberek számítanak szürkének mint ők maguk, a fénylő külső mögött nem rejlik más mint a lelkük rothadó, bűzlő egésze. Elindult a közeli elemi iskolába, mely csupán negyedórányira volt a régi még 1872-ben épült 7 szobás háztól, lassú léptekkel vette az irányt egy hosszú bükkfákkal övezett fasoron, már szeptember vége volt, így csodálatos látványt nyújtott a fákról hulló ropogó levelek. A lány a természet látványában való ábrándozását váratlanul hideg fuvallat zavarta meg, mely a földön heverő levelek sokaságát gyengéden a szárnyára vette, s könnyed táncba kezdtek odafenn a levegőben. Egy pillanatra elbűvölően meseszerűnek látta a jelenetet, de tudta lelke legmélyén itt többről van szó, mint a természet játékáról, ereiben megfagyott a vér, kissé zihálni kezdett a félelemtől, ekkor egy halk férfihang megszólította: - Ne félj, Jean! Vigyázok rád! - a hangból ítélve tudta,hogy nem lehet az apja, erőt vett magán s hátrafordult, de nem láthatta az ifjú férfit, ki régtől fogva kíséri minden léptét, ő egy őrző, s ha eljön az idő, megmutatja magát. - Ki vagy te? Mutasd magad! - kérdezte hangosan a lány, de válasz nem érkezett, Orestes az őrző egy fához támaszkodva figyelte Jean viselkedését, elemezte minden egyes mozdulatát, reakcióját az érzelmekre. - Arra még várnod kell... - suttogta a huszonöt év körüli férfi, melyet a lány már nem hallhatott, sápadt arca gondterheltté vált, sötét hajának néhány fürtje szemében rakoncátlankodott, talpig fekete öltözéke a 18. századnak megfelelően mutatkozott. Orestes lassú léptekkel követte a lányt, bár ő erről semmit sem tudott, gyors mozdulattal összehúzta magán világosbarna lódenkabátját, jellegzetes barret sapkája egyéniséggé varázsolta külsejét. Kirajzolódott arcának kerekded formája s nagy kék szemeiből a félelem kelt új életre, melytől telt ajka is megremegett. Tekintetével az árnyékban megbúvó ismeretlent kereste, közben vállig érő barna haját kissé izgatottan elrendezte, a kétségbeesés lett úrrá rajta, borzalmas érzés kerítette hatalmába, fogalma sem volt kihez fordulhatna segítségért ebben a nem mindennapi helyzetben. Közvetlenül a háta mögött egy Ford F-szériás kisteherautó fékezett le, a sofőr éktelen haragra gerjedt, mivel Jean épen az út közepén álmélkodott. - Mit művelsz te lány! Meg akarsz halni! - kiáltotta az idősödő férfi kissé rekedtes hangon, a munkától edzett kezével pedig szorosan a kormányt fogta. - Bocsánat! - válaszolta félénk, halk szavaival Jean, erre a sofőr idegesen legyintett, s elhúzott közvetlenül a lány mellett, ki még időben félreállt. Lendületes léptekkel folytatta útját s gondolatait a táj szépségeiben mélyítette el, még eddigi életében soha nem várta, hogy mielőbb beérjen az iskolába mint ezen a napon, habár nagyon szeretett tanulni, de az iskolát mint intézményt gyűlölte, mert nem kapott mást csak megaláztatást és fájdalmat iskolatársaitól. <img src="http://www.burgoo.org/images/AHSbldg.jpg" alt="KapcsolÃ³dÃ³ kÃ©p" /> Az intézmény ódon falai közé bebújva olyan érzése támadt mintha egy állatkertben találta volna magát, néhány percig csak állt az aula egyik félreeső sarkában s figyelte a diákok állatias viselkedését. A lármás kurjongatással egybefonódott kergetőzést megunva felszaladt az osztályterembe s teljes nyugalomban elfogyasztott egy nagy piros almát az ablak párkányán ülve s közben a város reggeli forgatagát vizsgálta figyelmesen. Mialatt Jean az ablakban merengett, figyelmen kívül hagyta, hogy nesztelenül belépett a terembe Alain Caux nevű osztálytársa, ki kezdettől fogva megvetette őt, megalázta amikor csak tehette. A középmagas, ám kövér testalkatú fiú erős és gyors mozdulattal a vállánál fogva lerántotta a párkányról, közben a lány az ijedtségtől harsányan sikítani kezdett, melyet képtelen volt megfékezni, Alain a kissé megkopott parkettán vonszolta végig a hajánál fogva, a lány hiába ellenkezett, vergődött fájdalmában a fiú nem volt hozzá könyörületes. Egy pillanatra magára hagyta , de csak addig míg ennél kegyetlenebb játékot nem talál ki a megalázottal szemben, ezalatt Jean megpróbált feltápászkodni, de épp ekkor érkezett sebes lábakon a következő kín. A krétás szivacsot erőteljesen megmarkolta, s arca teljesen eltorzult a gyűlölettől, melyet a lány irányába táplált, próbálta annak szájába nyomni, de ő folyton elkapta a fejét, ellenállt a kegyetlenségnek. Ebben a percben nyitott be az osztálynak a többi része, a gonosz fiút nem szólították fel cselekedetének befejezésére, hanem mindinkább buzdították s néhányan besegítettek a művelet lefolytatásába. A nagy zajongásra Hélene Dupont irodalom tanárnő lépett be, ki néhány pillanatig megdöbbenve figyelte az osztály jellemtelen viselkedését mielőtt közbe avatkozott volna az eseményeknek. - Mit műveltek! - kelt ki magából a tanárnő, átverekedte magát a diákok tömegén, s felsegítette a krétaportól fulladozó kislányt. A tanárnő szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztályra miközben egyik karjával átölelte a bajba jutott lányt s így szólt: - Mit gondoltok magatokról ti szégyentelenek! Most nagynak érzitek magatokat! - kezdte a monológot kissé zihálva. - De tanárnő... hiszen hülye!!!! - védekezett Alain pökhendi magatartással. - Tudomásom szerint osztályelső, de ezt rólad nem mondhatni el, tehát, hogy ki a hülyearról lehetne vitatkozni!!! - ekkor teljes anyai szeretettel szorosan magához vonta a lányt s kivezette a teremből, a tanári szobában leültette egy ódon székre s minden tapasztalatával megpróbált lelki támaszt nyújtani Jean számára. - Ó, Jean! Annyira sajnálom, úgy érzem én vagyok a hibás, mert a problémákat már az elején orvosolni kellett volna! Te egy nagyon különleges lány vagy, de gyakran az emberek negatívan reagálnak a furcsa emberekre, kik eltérnek az átlagostól... De ez téged ne érdekeljen, te csak légy önmagad, egyedi! Kövesd a szíved, s megleled a boldogságot! - a tanárnő biztató szavai kissé megállították a lány könnycsatornáit, kezével bizonytalanul próbálta letörölni az arcát nedvesítő könnyeit. Ekkor Hélene tanárnő elővett zakójának mélyéből egy bézs színű zsebkendőt s felajánlotta a lány számára, ki emiatt mélyen elérzékenyült. - Köszönöm! - mondta Jean elcsukló hangon miközben szárazra próbálta törölni arcát, a tanárnő végigsimította kezét selymes haján s így szólt: - Mond csak,képesnek érzed magad, hogy visszatérj az osztályba? - a lány kissé megbiccentette fejét, miközben könnyeivel harcolt. Lelkében felkészült a visszatérésre, elhatározta , hogy még az eddigieknél is jobban megpróbál láthatatlannak tűnni. Közben kicsengettek, még meghallgatta a tanárnő intelmeit, ezalatt volt ideje megvárni az időt, hogy társai a szünetre siessenek el. Jean csak erre a pillanatra várt, mialatt a többiek az udvaron vígan játszadoztak azalatt ő a könyvtárban töltötte az idejét, mely teljesen elvarázsolta lelkét, számára a könyvtár egy spirituális élmény volt, mely távoli dimenziókat nyitott meg, átjáró volt a fantázia világába. Charlotte Bronte: Jane Eyre című regényét olvasta, mellyel teljesen azonosulni tudott, ő is oly sok viszontagságon ment keresztül, remélte élete akár e regényben jóra fordul majd egyszer. Hirtelen nagy zajjal húzta vissza Jean-t a való életbe a lármázó csengő,mélyen felsóhajtott, érezte végzetét, szíve egyre hevesebben vert a gondolattól, hogy részese lesz a zord pokolnak,mi rá vár. Utolsónak tért be a terembe, biológia óra következett Jaques Gilead tanár úrral, kit meglehetősen szigorúnak ismertek, s epekedve várta a nyugdíjazását. Jean szúrós, megvető pillantásokat vetett az osztály valamennyi tagjára, szívből gyűlölte őket, mert megkeserítik minden egyes napját az iskola falain belül s kívül, fejét lehajtva, gyors léptekkel a terem végébe sietett, a leghátsó üres padba leült, kíváncsi szemekkel várta az óra kezdetét, hogy több tudásra tegyen szert, társai közben furcsán kémlelték viselkedését, szívük szerint fizikai kényszert alkalmaztak volna, csupán különc viselkedése miatt. Jean a tanár úr minden egyes szavát próbálta lejegyezni, mert addig sem kellett a többiek céltáblájává válnia, bár gondolatai kissé elkalandoztak, szemei az ablak irányába vetődtek, s a madarak különös repte kötötte le figyelmét. Egy álomnak tűnt a szeme előtt végbemenő játék, ahogy vizsgálta őket, feltűnt, hogy kommunikálni akarnak vele, pontosan tudta bizonyos reptük által szavakat írnak le, mégpedig azt: Zoharrich